Így nősült meg.
Abból a faluból, abból az igazi sárfészekből, ahol az apja, a nagyapja, az ükapja, az egész felmenő nemzetsége élt.
"Etusék portája majdnem szomszédos vót a miénkke, csak egy kicsit nagyobb - sőt még a fődjeink is ugyanazon a dűlőn vótak, csak az övéké bejjebb, a faluhó egy kicsit közelebb." - szokta mondogatni, amikor a házasságáról beszélt.
Etus nem szűzen került a házasságba, de ebből ő, a férj, nem csinált különösebb ügyet, hiszen azok az idők, a fiatal lányok számára egyáltalán nem voltak biztonságosak ... ki tudja, tán a katonák erőszakolták meg, gondolta -, így nem bolygatta, - az asszony biztosan nem szívesen emlékszik vissza.
Amúgy meg nem volt egy kikapós fajta, másnak soha nem kellette magát, igaz neki, az urának se! Habár az is igaz, az asszonyi kötelességét sem tagadta meg ...legalábbis eleinte.
Etus egy pillanatig sem kímélte magát. Munkában versenyt kaszált, ha kellett akármelyik férfival, a gazdaság is rendben volt. A sok munka mellett jutott idő a bandázásra, a szórakozásra, és Etust különösen szerették a falubeliek, gyönyörűen tudott énekelni: keresztelőkön, esküvőkön, a bálakon mindig hangadó volt.

"Boldogan élhettünk vóna, de a mi házasságunkba is beütött a benga. Én nem állítom hogy Etus vót a hibás miatta, sose mentünk kivizsgátatni mellikünkné lehet a baj."
Valójában nem is tudni mikor ment tönkre a házasságuk. Akkor-e amikor kiderült, hogy még sem lesz, vagy akkor-e, amikor Etus, mivel az anyja fokozott ápolást és gondozást igényelt egyre kevesebbszer dolgozhatott a mezőn, jó hogy a nagy beteg mellett a háztartást el tudta látni.
Etust nagyon meggyötörte az anyja betegsége, még éjszakára sem hagyhatta magára. Őt, a férjet, lehetett. Ő nem ordibált, nem jajveszékelt, a fiatal férfi test azonban követelte volna a magáét. Az asszony nagy ritkán volt hajlandó melléje feküdni, akkor is éreztette hogy csak kötelességből van vele...
Pedig kívánatos asszony volt, de hideg...

Aztán meg megtörtént a baj.
"Velünk lakott az asszony húga, aki alig tőtötte akkó a tizenhetet. Szentnek köllött vóna lenni, hogy az ember ne kívánnya meg a zamatos fiatal testet. És hát én se vótam ám még akkó öreg ember mind most... És mer nem bírtam alunni, kimentem egyet járni az udvarra."

Picurka szobájából világosság szűrődött ki. Tisztálkodott.
Ott az ablak előtt, ő előtte.
A lány a szoba közepén egy székre állította a lavórt, derékig érő haját asszonyosan a tarkójára csavarta. Csak derékig vetkezett neki. Két fehér melle ruganyosan rezgett, amint kör-körös lassú mozdulatokkal szappanozta. Mikor felül készen volt a mosdással, mintha csak megérezte volna, hogy nézik, mielőtt kilépett a szoknyából, leoltotta a villanyt.
Így még sejtelmesebb lett.

Attól kezdve minden áldott nap az ablaka alá járt és egyre többet foglakozott azzal, hogyan könnyíthetne magán...
"Az első pillanattú kezdve mintha az ördög lett vóna velem. Testem csak a fiatal lányt kívánta, szerencsére az ész érvei erősebbek vótak, így néma kínna tűrtem, amikó a lány eccé csak bejelentette, úgy döntött: emén!"

Ő maradt, és dolgozott látástól vakulásig hogy kiverje fejéből a lányt. Etus továbbra is ímmel-ámmal teljesítette feleségi kötelességét. Akkoriban kezdett el inni. Napközben nem, hogy dolgozni tudjon, de esténként elzsibbasztotta magát, hogy minél kevesebbszer kelljen az asszony kegyeiért könyörögni.

"Azt hittem anyósom halálával rendeződik az én dolgom is. Hogy csendben majd elválunk, én meg megkeresem a sógornőmet, és vele élem tovább az életemet. Abba reménkedtem, végre rám köszönt majd a boldogság...
Amikor a lány után ment, a kisváros buszmegállójában azonban már nem az a lány várta, akiről ő hét éven keresztül minden áldott este ábrándozott. Bár most is nagyon szép volt, érett és kívánatos asszony, de....már nem az az ártatlan fiatal lány.

"Puccos lett, kikapós, alighanem miúta a városba ment, nem bírt a maga vérive...nekem meg olyan asszony má nem kölött, má tán asszony se köllött egyátalán..."

Hogy mindent és mindenkit feledjen, odahagyta a falut és elment egy országot járó építőbrigádba. Házakat építettek az alapoktól a kulcsig.
"Jó ideje má megvótam asszony nékű, igaz, megtörtínt, hogy hozzám csapódott egyik - másik, akik éppen olyan magányosak vótak mind én - esendőek és sajnálatraméltók. De amikó ekíszűt egy-egy épület, mindenki ment a maga útján."

A legutóbbi helyen azonban semmilyen szórakozás nem akadt, a férfiember ilyen helyen nem tud mit kezdeni magával: csak a kocsma marad. Egyre jobban belemászott az italozásba.

Már jócskán beesteledett.
A fiatal lány ringó csípőmozgásával éppen akkor haladt el a kocsma ajtaja előtt, amikor ő kilépett rajta. Ő kimeresztette a szemeit. Hiszen ez Picurka, a drága kicsi Picurka... itt van előtte.
A közelébe kell hogy kerüljön, nem szalaszthatja el ezt az oly sokáig várt egyetlen alkalmat, mert ki van zárva, hogy ilyen még egyszer legyen, hogy csak ők ketten...

"Váratlanu érte, amikor a bokorbú elébe léptem...szép szavakka keztem, kértem de nem engette.Segítségé kiabát. Ott vonaglott a karjaim között, nekem meg eborút az agyam...Csak egy valami járt a fejembe...végre a magamévá teszem."

Az ismeretlen fiatal lánynak volt elég bátorsága ahhoz, amint egy kissé rendbe tudta kapni magát, feljelentse az ötvenév körüli embert, aki mint később elmondta "nem bírt a vérive...hajtotta a vágy...a soha be nem teljesűt, régi emlék után."