NÉVTELENÜL

Kérded, ki vagyok. Mit számít a név?
Betűcsőd; magasztalt vagy átkozott.
Szűk, vásott gúnya, pergő omladék.
Rád égették, billogként hordozod.

Ifjan üres, talmi magasba törtem,
Megletten lényeg-gyökerekig ástam,
Kincset leltem kiúttalan gödörben,
Osztoznék; nincs mentőkéz-nyújtó társam.

Ki értelmet nemz, űzik újabb vágyak;
Buzdít, korhol, segít, provokál, támad,
S egy nap önmaga elől menekül.

Vermemből kivergődöm újra s újra,
De visszaránt makacs rögeszmék súlya;
Domb nő rám, fejfátlan, névtelenül.

BÖRZSÖNY FELŐL

Virágos abrosz, szerelmi
extázisban elhajított,
szemérmes fűszálakon
szétterülő, tarka rokolya
a börzsönyi dombtetőről
kedves városom.
Élet-zajos, lüktető makett;
gördülő puzzle-darabkák
a járművek, vérárama sodródó,
siető vagy ráérős, soklábú
hangyatömeg, s a lopakodó
alkony is már magára ölti
csinos, alkalmi gyöngyfüzéreit.
Hízelgő macskaként hemperedik
Feri barátom látnok-ecsetje alá
vagy Zsuzsa tűzduett-lelket nyerő,
fényűző rézrekeszeibe
a Völgység örök-ifjan termékeny
ölében fogant, Isten-arcú táj.
Mint riói Megváltó Krisztus,
kitárulkozom föléd, feléd,
s bár domb rejti a Kálváriát,
a temetőket, bensőmben
tovább vésem az ősök
nem porladó kristály-hitét,
eleven lélegzetét.

BONYHÁDI REQUIEM
(In memoriam Perczel Bertalan*)

Letört a hűség-fa utolsó ága;
Sok vihart állt kilencvenhárom évig.
Angyal surrant be cellányi szobádba;
Lépteid már az égiek kísérik.

Kifosztott kastélyotok minden kincsét
Imával őrizte kápolna-lelked;
Hit bőségére váltott földi ínség
Krisztus-szegénységben talált kegyelmet.

Sóhajt a templom vénült orgonája;
Reszkető kezed simítását várja
Némult sípokba bennszorult kiáltás.

"Requiescat in pacem!" - hull az ének;
Trónushoz díszruhás ősök kísérnek,
S fekete-fehér szóval püspök-áldás.

* Perczel Bertalan a 48-as honvédtábornok Perczel Mór dédunokája.

BUBORÉKOK

Emberiség: gázrezsón felejtett,
zajosan fortyogó teavíz,
kannányi lét, aroma
s szín nélküli buboréktömeg;
törekszik föl, föl, s a kavargó
felszínt elérve
szétpukkad, léggé lesz,
rossz-szagú verejték,
penészvirág nászágya,
pocsolya, bárányfelhő...
Nyomában újabb sereg
tolja-taszítja a tülekedőket
a semmibe;
közben
a H2O szintje
lejjebb-lejjebb araszol,
ragacsos zaggyá sekélyül.
Mindegy: eszkimó, hindu,
maori, talján; szennyes
salak repedt,
kiégett kanna alján.
Sokmilliárd tévelygő földi
lesi: kézhez nőtt gomb az edényt
kihajítja vagy újratölti?

VÁROSRINGATÓ

Alszik a város. Szállnak a házak
Ködtakarón, csak a lámpa vigyáz.
Felhő tereget hó-puha vásznat:
Csupa-pihe tánckara ünnepi nász.

Néma keréken gördül az álom,
Kába torony vár hajnali dalt,
Tűzszemű macska mereng meleg ágyról;
Zárva az ajtó, az utca kihalt.

Alszik a gyár is a város szélén;
Szusszan a polcon sok doboz-ágy.
Tétova ujja mutat fel: a kémény,
Nem leli szeleburdi füstje nyomát.

Könyvtár termei; pisla lidércfény;
Kavarog a légben a báli sereg,
Könyvlap kerevete várja a végén;
Ódon betűről a por lepereg.

Álomfészkeket ringat a szélben
Atlaszi cédrus a tér közepén.
Csalogat, kedvesem, álomi éden:
Nyújtsd a kezed, veled alszom el én.