Úgy léptem be a terembe, mint egy meglepetésekkel teli titkos szobába. Ahogy mindig, ha kiállításra érkezem. Kíváncsian, izgatottan, teljes nyitottsággal - akarom, hogy megérintsen, amit látok majd, amit érzek majd. És a bizsergés a gyomrom körül, vajon mit látok és mit érzek? Milyen az illata? Papír vagy festékszagú? Nehéz, mint az öreg könyvtáraké és múzeumoké, vagy könnyedén lebegő tisztaszag?
A terem teljesen üres volt.
Rám várt.
Mire elrendeztem a képeket a falakon és a festett üvegeket a pódiumokon, már sötétedett. Órák óta megállás nélkül dolgoztam, szótlanul koncentrálva, nyugtalanul.
Szomjas vagyok, jutott el a tudatomig az érzés, és amíg kinyitom és megiszom a gyümölcslét az üvegből, végigmérem a termet. Eddig csak a képkereteket láttam - egyenesen állnak? egyforma közökkel? illenek ezek a színek egymáshoz? és a témák? nem volna jobb az a kisebb?
De most hátrébb állok, és a képek visszanéznek rám a falakról.
A képeim.
Őrült, meghasonlott érzés uralkodik el rajtam egy pillanatra. Olyan idegenek lettek hirtelen, túlságosan igaziak. Otthon, az állványra ragasztva, olyan a kép rongyos-foltos széle, mint egy kisgyerek keze, ami felé gyengéden nyúlsz, lehajolsz hozzá. A kép visszamosolyog rád, és tudod, hol kell rajta igazítani, berakod a derákát, letörlöd a maszatot az arcáról, és te vezeted kézen fogva, úgy alakítod és úgy formálod, ahogy belül már láttad egyszer, régen.
De ezekbe a színes vagy épp előkelő keretekbe foglalva már ők vezetnek, alakítják a képzeleted, önálló életed élnek, távolságtartóak, mint a felnőtt fiak.
Lassan megnyugszom, hiszen csak arról van szó, hogy készen vannak - és bólintok magamnak megerősítésképpen. Létrehoztam, és felneveltem őket. Itt az idő.
Most még csak mi vagyunk itt a teremben, a képek és én.
Jó nézni őket, mielőtt betódulnak a megnyitóra érkező látogatók.
Jó nézni őket, mielőtt szüzességüket vesztik az idegen szemek tekintetétől - hisz eddig ez az élmény csak nekem szólt.
Jó nézni őket. Még egy kicsit.
Hallom a jövés-menést az ajtón túlról, beszélgetésfoszlányok szivárognak át az ajtóréseken, készülődnek, gyülekeznek, várnak.
Rám várnak.
Anyukám nem tudott eljönni. Érzem a hiányát. Az egész terem csendje és magányossága erről az űrről szól. Ezt nem fogja elnyomni a beözönlő tömeg sem, ez az érzés olyan, mint az utolsó zugot is kitöltő selymes jázmin és rózsaillat, amit a meggyújtásra váró mécsesek már most ontanak.
Körbesétálok a falak mentén a képek és a festett üvegek előtt, és sorban megsimogatom mindegyiket.
Fél hat, már teljesen sötét van. Itt az idő. Kezdődjék hát.
Kinyitom az ajtót, és kilépek az előtérbe, szabadon hagyva az utat az összegyűlt látogatóknak. Bólintok.
Miközben a termet ellepik a meghívottak és a maguktól érkezettek, én félrehúzódok, és szememmel kapaszkodok a férjem jelenlétébe. Épp beszélget valakivel és mosolyog, büszke rám, tudom. A fiam filmez, a többi embert nem is látom, csak érzem. Hagyom, hogy teljen az idő, csillapodjon az izgalom és a szívverésem.
És akkor megcsendül egy üvegpohár, a látogatók elhallgatnak, csend lesz hirtelen. A Magyar Ház kiállítás-szervezője és házigazdája ünnepélyes beszédet tart. Én közben lassan körbejárok a festett üvegek és mécsesek között, meggyújtom a bennük vagy mögöttük elhelyezett gyertyákat, és figyelem, hogy remeg a kezem. Szépek a szavak, amiket hallok, és én úgy szeretnék méltó lenni hozzájuk.
Körbeérek, már minden pici láng készen áll - akkor kihunynak a terem hatalmas plafoncsillárai, és mégis, fényözönben áll a terem: a mécsesek és a szivárványszínű üvegképek életre kelnek, színnyalábok táncolnak a falakon, és az arcokon. Egy muzsikus orgonajátékba kezd, Bachot játszik, és a termet mosoly, visszafojtott lelkesedés és áhítat tölti be. Nagyon megható. Hihetetlen, hogy ez az én munkám, ezek az én képeim, az én üvegeim, az én színeim és fényeim...
Szeretnék sírni.
Aztán újra égnek a lámpák, sokan gratulálnak, és sétálni kezdenek a festmények és üvegek előtt, meg-megállva, az alkotások címét kutatva a meghívó hátoldalán. De nem tudom, nekik miről mesélnek ezek a képek.
A terem legszélén, azon a képen, ott az én városom. Ez egy idegen város egy idegen földön, mégis ismerős. A naphold örökké ragyog felette, és az utcákon járva neked mutatom a kirakatokat, az öreg házakat, rejtett csodaudvarokat és kovácsolt tetőszegélyeket, anyukám.
Erre az üvegre az északi fény selyemkendőtáncát festettem a sarkvidék öröksötét szikrázó egéről, telehintve csillagporral. Néha olyan közeli, hogy megérinthetnénk, mintha a zöld lángnyelvek belenyalnának a frissen hullt hóba, máskor felfoghatatlanul magasra szökik, hogy megérted, mit jelent a végtelen. És ott az ezüsthold, kékre festi a havas tájat, és ez ugyanaz a hold, amit te is látsz otthonról, a kicsi udvaron állva.
Azon ott egy különös pár áll a vörösfenyő törzséhez bújva, Nap-asszony és Föld-ember, az erdők és hegyek népei, örök gyökerei minden nemzedéknek. Ők soha nem válnak el egymástól, és külön nyelven beszélnek, a titkaik az övék maradnak. Most ott állnak egy fatörzs mögött, és meglesik a reggeli homályból a rétre lopakodó jávorszarvasok vonulását, mint ahogy te lested minden mozdulatomat, mikor kicsi voltam.
Amott áll az öreg fám, ami átöleli az éltető napot, tudod, hogyan.
Azon a képen pedig a vadludak vonulnak az őszi erdő felett, hazafelé, délre, tefeléd.
Itt vannak az íriszek, megremegnek szirmaik és lágyan hajladoznak a szélben egy tisztavizű tó partján, ahol a fáktól rejtőzködve csak a szitakötők és te láthatod.
Ez pedig a nyugalom harmóniája, hullámok, színek és körök szimfóniája, a szeretet.
Ez a mécses őrzi az óceánok kékjét, élénkszínű koralljait, cikázó halait és csendjét, és azt a mély belső búgó hangot, amit csak a nagy, tengeri kagylók háza őriz, és a gyermekfül az anyaméhtől fogva.
Itt állnak az összefonódott öreg tölgyek, az árnyat adó öreg fák, gyökerek, törzsek és ágak, egyik nemzedék a másik után.
Ez itt egy őszi dal, a tengerpart hideg hullámverése és egy világítótorony, ami mutatja az utat a csendes partok felé. Olyan szilárdan áll a szélben és sötétben, olyan rettenthetetlenül, egyben hívogatóan, mint aki soha nem adja fel várakozni, ahogy te is tudod, visszatérek egyszer.
Az a mécses a zöld fény szelíd békéje, ahol megpihen a szem, a lélek, a szív. A virágoskerted zöldje, a függönyöd zöldje, a kávéscsésze zöldje, az öreg konyha új szekrényének zöldje, a moha zöldje a cseresznyefa törzsén, a kálalevél zöldje és a kiskapué, amin kiléptem.
Amott a szitakötők tánca a lámpa körül, a nyári esték emléke a lugasban, ahol együtt ittuk a forró tejet, ami azt jelentette, csak kortyokban lehet, szóval van időd rám, elmondhatom. Aztán átbeszéltünk annyi éjszakát.
És a szél. A szél a hajadban, hiába csatolod szorosan össze, szörnyű rendetlenül repked a fejed körül, a szél, ami kineveti, hallom. A szél, ami elvitt és hazasodor majd, a szél, ami ott susog a Holt-Tisza nádasában vagy az aranyeső ágai közt, megtáncoltatja a fehér nyár leveleit és a pipacsokat a szandai réten, ahol futottunk.
Ezen az üvegen az a tűz lángol, amit körülültünk a múlt nyáron a maróti udvaron. A gyerekek tűzkarikákat rajzoltak a koromfekete, csillagmilliókkal meghintett ég felé, apám ágakat, és egy-egy hasábot dugott a parazsak közé, és te énekeltél. Megkötöm lovamat... Anyám, édesanyám, miért hoztál a világra... Tavaszi szél vizet áraszt... Zöld erdőben, zöld mezőben sétál egy madár... A magyar népdalokat éneklő tűz. Az üvegkép mögött most ott pislog egy pici viaszmécses, ha innen nézed, olyan, mintha maga a tűz lobogna, és valódi szikrák szállnának az ég felé. És ha egy picit csendben lennének a látogatók, biztosan meg is hallanák, amit én itt belül.
Ez a kép a madárdal. Azé a rigóé, ami az udvarodban álló öreg fenyő csúcsán énekel minden reggel és minden este. Élesen, tisztán, harsányan, mint ahogy az unokák is, akik a fa alatt futkosva szerelőcskét vagy bújócskát játszanak, és közben nevetve visszafeleselnek neki.
Amott a sarokban egy sűrű erdő, a félelmeid erdeje, a fenyegető, ismeretlen kipárolgás, az árnyékokban meglapuló szorongás. Elbújik, ha világos van, és nagy a nyüzsgés körülötted, de aztán kiürül a ház, az autók elindulnak a kapu elől, a kulcs megfordul, és az erdő újra bezárul, körbevesz, és mintha még az út is eltűnne hirtelen...
Ez a kép egy csodás nyári nap emléke, bodzaanyókák ülnek a virágzó rét szélén, szarkaláb és katáng kacag, pitypangtenger, százszorszép, pipacsok és boglárkák, a fűben hasaló emlékek, kuncorászva és hemperegve le a lejtőn, le, egészen a gyerekkoromig...
És itt a kert, eső után, a gyémántcseppek szikrái a virágokon, a szárakon lecsorgó körömvirág sárgája és a rózsa pirosa, a napnarancs és a csillagvirág halványlilája, a bíborszínű tócsákba összegyűlő aranypor. Ha mezítláb lépsz bele, csillognak tőle a lábaid, és az esőszagú trombitafolyondárról egy gyöngy csöppen a válladra.
Az a sötét kép a remény. Innen messziről csak a sötétségét látod, azt a mélykék hegyet, azt a kilátástalan, megoldhatatlan, bevehetetlen magaslatot, aztán valami megcsillan a harmatos oldalán. És akkor közelebb mégy, és egyszer csak észreveszed: egy csillag az, egyetlen egy csillag küldi feléd a sugarát, ami ott áll épp a horizont felett.
És ott az a lány a legsűrűbb erdő legrejtettebb tisztásán, ahol senki se látja. Nézi magát a tó tiszta víztükrében, és nem érti, miért olyan magányos? Csivitelő madársereg veszi körül, fák védelmezik, virágok hajlanak a lábaihoz, szél simogatja, napfény öleli. Mégis, miért olyan magányos?
Látod azt a házat ott az éjjeli város betontengerében? Csak egy ablak világít, csak egy lámpa ég, csak egy valaki van ébren, és várakozik. Mert hazajön, ugye hazajön?
És azok az ősi kövek, ott a viking-temetőben, kétezer éve ugyanott, felszínükbe vésett, megfejthetetlen jelekkel - figurák, vonalak, titokzatos kéznyomok - és az idő, igen, beleráncosodva az idő. Amikor ott jártunk, megsimogattam az időt, meleg volt a lemenő naptól. Ugyanolyan meleg, mint a kezed, és ott is láttam ugyanezeket a ráncokat.
Minden és mindenki ragyog most körülöttem, örül, beszél, mutogat a festményekre és üvegekre, vagy rám.
Művész lettem, látod?

Két nap múlva csomagot hozott a postás. A könyvek és csokik közé bedugott gyűrött kis lapon ez állt: "Látlak..." és akkor már tényleg sírni kellet. A többszörösen, nagy gonddal becsomagolt pogácsák még melegek voltak, ott belül...
Amikor visszautaztam a kiállítás utolsó napjára, a képek és a mécsesek megszelídülve vártak rám, mosolyogva, mint a jó barátok. Meggyújtogattam az illatos gyertyákat, és csak egy állólámpát hagytam égve a sarokban. Sokan voltak aznap a Magyar Házban, két rendezvény is volt a szomszédos előadótermekben, így ide is benéztek. Távolságtartóan üdvözöltek, megdicsérték a munkákat, néhányan kérdeztek is valamit, a hangjukban tisztelet, és elismerés. Amikor kiléptek a teremből, mindig vittek magukkal egy kis örömöt, ott csillogott az arcukon.
Én meg leültem a kiállítóterem lépcsőjére, és elöntött a hála.
Ahogy hajtottam hazafelé a sötét autópályán, a csomagtartóban a képekkel, üvegekkel és a begyűjtött dicséretekkel, a magam mögött hagyott, újra üres kiállítóterem járt a gondolataimban. A becsomagolt kincsek nyoma, és a csend. Aztán elmosolyodtam hirtelen, hmhm! De hiszen az illat, a mécsesek fűszeres jázmin és rózsaillata az ottmaradt a levegőben...