Üvegszilánkot sírnak a szemeid
(A költő, ha sír)

Kopott asztal fölött
üvegszilánkot sírnak a szemeid,
ujjaid présétől betűt sikolt a toll,
itt a múlt, újra kegyetlenül lelkedbe gyalogol,
kiássa megsüllyedt sírjukból szeretteid.
Üvegszilánkot sírnak a szemeid,
de ajkad összeszorítja a dac,
tollad tébolyultan üvölt,mégis néma maradsz,
egyre csak a jeleket vésed
már nem számít minek s kinek,
tested alagútjain hevesen száguld a véred.
Üvegszilánkot sírnak a szemeid,
magadhoz húzod vérző, kifosztott hazád,
tudom mennél, ha háború volna,
meg van még a régi kaszád,
...de te nem, te nem ölnéd magyar testvéreid.
Üvegszilánkot sírnak a szemeid,
mikor a bordáid íve alatt doboló szelencéd nyitod,
benne a szerelem s ezernyi féltett titok
téli tavak szakadó rianása súlyával sajog,
...szempillád alá az álom félszegen tántorog...
Kopott asztalon,
arcod üvegszilánkra hajtva pihensz,
a földön térdelő, összegyűrt mondatok,
az álom s az ébrenlét közt egy sóhajon lengsz,
már várnak rád az éhes papírlapok.

November első napján

Néma fejfák beszélnek ma hozzám,
múltba nézek gyertyaláng ablakon,
lelkem mereng földi létén, sorsán,
mint halk ima száll nehéz sóhajom.

November második napján

Itt az ősz, szele bősz
leveleket kerget,
szomorú koszorú,
könnyes sírkeresztek.
Apátlan anyátlan
árvák sóhaja száll,
tört remény, gyönge fény
a világ könnyben áll.
Fejfa, síró gyertya
lobogó láng ima,
a múlt lelkekbe hullt,
de mért kell fájnia?