A hajnal első sugarai megcsiklandozták a fiatalasszony arcát. Nehezen tért magához, kicsit kedvetlenül nyitogatta a szemét. A kiságy felől mocorgás hallatszott. - Fel kellene kelni - gondolta, de nehezen szánta el magát, kibújni a jó meleg dunyha fészkéből. Végül a vastag mackóruhát behúzta a takaró alá, ott öltözött fel. Megnézte a gyereket. A négy és fél éves kislány hatalmas birkaszőr mellénybe öltöztetve, vastag takarók alatt ébredezett a kiságyban. Ahogy észrevette, hogy anyja fölébe hajol, mosolyra húzódott a szája.

- Apa mikor jön haza?- ez volt az első kérdése.
- Ma, kicsim, ma jön haza - felelte az asszony, és ettől hirtelen jó kedve kerekedett. - Figyelj, ide, kislányom! Maradj szépen az ágyikódban. Anya elmegy tejért, ide a szomszédba. Ha megjövök, gyorsan begyújtok, ha jó meleg lesz, te is felkelhetsz, és reggelizünk. Azután főzünk Apának valami finomat, mire hazaér.
- Rendben, Anya, nem kelek fel, megígérem.
Az asszony gyors fejszámolást végzett. Egy liter tejet tud hozni, arra van még pénze. Abból lesz a gyereknek reggeli, marad még tej vacsorára is, ebédre meg daramorzsókát készít a tejjel, azt nagyon szereti a férje. Amióta ideköltöztek a szőlőhegyre, a kis házba, saját magának kell megoldania, honnan teremtse elő a mindennapi élelemre valót. Míg a férje itthon volt, addig sem volt egyszerű. De amióta katona, semmi jövedelmük sincs. A szüleik segítenek némi élelemmel, kicsi pénzzel, de nekik sincs miből. Gyorsan elhessentette a gyötrő gondolatokat a fejéből, ma ünnep van, ezen a hétvégén itthon lesz a férje.

Gyorsan felöltözött, még egyszer betakargatta a gyereket, azután kilépett a házból.
Hamar visszaért, az egyik szomszédban tehenet tartottak, ott szokott venni tejet. Csak pár ember lakott a szőlőhegyen. Nem igazi lakások voltak ezek, hanem amolyan présház-féleségek, de szegény ember nem válogat. Nemsokára majd könnyebb lesz, ha leszerel a férje. Kapnak lakást a cégtől, ahol dolgozik, addig meg elvannak itt a gyerekkel. Nyáron nagyon szép itt, de a tél, az borzasztó. Fázott a keze, de nem tudta zsebre tenni, mert a literes köcsögöt két kézzel kellett tartani.
A gyerek nyugodtan feküdt az ágyában, visszaaludt még egy kicsit. Az asszony fát hordott a dobkályha mellé, gyújtóst hasogatott és begyújtott. Ült kicsit a sámlin a tűzhely előtt, nézegette a kipattanó szikrákat. Szerette a fa friss illatát. Jó, hogy tüzelőjük legalább van bőven. Jólesik most ez a meleg. Kaparászás hallatszott az ajtón.
- Na gyere, öreg, melegedj egy kicsit - mondta az asszony a vén kandúrnak, aki bebocsátásért esedezett.
A macska rögtön oda is hasalt a kályha mellé, a rongyszőnyegre. Ez volt télen a megszokott helye. Rögtön tisztálkodásba kezdett. Fényes, fekete bundáját nyalogatta nyelvével, közben elégedetten dorombolt
- Anya, felkelhetek már? - jelezte a türelmetlenségét a kicsi.
- Persze! Most már jó meleg van, nézd csak, melegítettem neked vizet is a mosakodáshoz.
Reggel csak egy kis cicamosdás van. Este fürdeti meg a kislányt a nagyteknőben, azután ő is abban fürdik meg. A vizet a kútról kell hordani, a vaskályhán megmelegíti, utána még ki is kell cipelni vödörben a piszkosat.
Forralt egy kis tejet a gyereknek, mellétett egy vékony szelet kenyeret, magának meg főzött plantateát. Úgyis mindjárt ebédelnek. A kislány jó étvággyal evett, közben be nem állt a szája.
Csak fél füllel figyelt oda, gondolatai már a délután körül forogtak.
Reggeli után odakészítette az asztalra a főzéshez valókat. Azután a vizes vödörre nézett.
- Hát nem elpancsoltuk a vizet a mosakodáshoz? Anya kimegy a kútra vízért, te csak játsszál a babáddal addig. De ne is menj az asztal közelébe, nehogy megint feldöntsd a tejet, mint a múltkor!
Sietett vissza, mert metsző szél fújt. A hó is szállingózni kezdett.
A vödröket a helyükre állította. Most már tényleg nekiáll a főzésnek. Az asztal felé fordulva, megdöbbenve látta, hogy a tejeskorsó a hasán fekszik, az asztalon, a tej kis patakban csordogál lefelé a döngölt padlóra. A gyerekre nézett, aki szintén őt figyelte. Hirtelen indulatában kettőt odasózott a fenekére.
- Hát nem megmondtam, hogy ne menj az asztal közelébe?
- Nem én voltam, a cica volt - mondta a kicsi, meghökkenve a váratlan indulattól; még sírni is elfelejtett.
Csak most lett igazán mérges az asszony.
- Nagyanyádnak is jobb lenne, ha nem tanítana neked szamárságokat - mondta hirtelen indulatában, és még egyet odahúzott a kislány fenekére.
A kislány most már sírt, de nem zokogva, hanem szemérmesen, bujkálva, mint egy felnőtt. Az asszony elkeseredett. Ritkán szokta megverni a kislányt, de azt nem engedheti, hogy hazudozzon.
Nézte a felborult köcsögöt. A tej kiömlött, pénze sincs, hogy másikat hozzon.
Hirtelen eszébe jutott a szüleitől kapott pénz.
- Baj esetére - dugta a zsebébe az apja, amikor utoljára itt járt. Kis habozás után elővette a doboz rejtekéből. Csak egy kabátot vett fel gyorsan, belelépett a magas szárú cipőjébe, és már futott is a szomszédba. A gyerekre rá sem nézett; mérges volt, de inkább magára haragudott. Két liter tej miatt nem szabad ráütni a gyerek popsijára, mert biztosan nem szándékosan tette. A világra volt dühös, a szűkös élelemre, a nincstelenségre.
Amikor visszaért, a gyerek sem nézett rá, de hallani lehetett, hogy még mindig hüppög. Nézte a kis dacos hátat, és nem értette a dolgot. Máskor is eljárt a keze, a kislány még sírni sem szokott, ha kikapott valamiért.
- Miért sír ennyire?- gondolkodott az asszony - nem ütöttem akkorát, hogy fájjon. Ennek is az anyósom az oka. Ő tanította a gyereknek, ha véletlenül nedves lett a parányi bugyicska, azt kell mondani, nem a Marika volt, a cica volt. – Érdekes - fűzte tovább a gondolatsort - akkor mindig kijavította anyósomat; nem a cica volt, a Marika volt. Mégis megtanulta volna?

Végképp elromlott az ünnepi hangulata. Leguggolt a kályha elé, néhány fahasábot dugott a lángnyelvek közé. Kis ideig ottmaradt a nyitott ajtó előtt. A pillantása a macska helyére esett. Hirtelen felismerés fénye villant a szemében. Villámgyorsan megfordult. Még éppen jókor: a macska, fejével beleszorulva a tejesköcsögbe, összevissza rohangászott előbb az asztalon, azután a földön, közben kétségbeesetten nyávogott. Végül felugrott az ablak párkányára, leverve közben néhány virágcserepet.
Az asszony a gyerekre nézett. Az, hátra sem fordulva a csatazajra, gyűrögette a rongybabáját, amit az apjától kapott. Már nem sírt, de sértődött volt, ez látszott egész tartásán.
- Istenem - gondolta az anya - hiszen tudom, ez a gyerek mindig igazat mond, akkor is, ha büntetés jár érte. Kétségbeesetten nézett körül valami tanácsért, mit is mondjon most a gyereknek. Végül, szavakat nem találva, a sírásba menekült. Keserves zokogással borult az asztalra. Egyszer csak parányi kéz érintette meg a térdét:
- Anya, nézd, anya, már nem sírok, már táncolok - és közben kurta lábacskáit emelgette.
Az asszony szó nélkül magához ölelte, úgy szorította, hogy már szinte fájt. Nem volt szava arra, ami történt; csak azt érezte, milyen jó, hogy ők hárman összetartoznak. Főzés közben gyakran rápillantott a kicsire. Látszólag gondtalanul dajkálgatta a babáját.
Vannak olyan napok, amikor semmibe sem szabadna fognunk, mert semmi nem úgy sikerül, ahogy szeretnénk. A készülő daramorzsóka állaga kis idő után a csirizére kezdett emlékeztetni. Nem volt meglepő, hiszen a gondolatai egészen máshol jártak. Az órára pillantott. Mindjárt itt a férje, ebédidő van, de ezt a valamit mégsem teheti az asztalra. Semmi gyakorlata nincs a főzésben, a férje sokat ingerkedik vele emiatt, és ő ma valami igazán finomat akart neki főzni. A lábast a félresikerült daramorzsókával a szekrény alá dugta, és körülnézett, mivel is pótolhatná hirtelen. Ott volt még a gyereknek vacsorára félretett tej. Kis habozás után felvizezte, hozzátette az utolsó szem tojását, kevert gyorsan egy kis palacsintatésztát. Hat darab palacsinta sült ki belőle. Kis kakaóval megszórta, összetekerte. Éppen végzett, amikor ismerős csizma kopogását hallotta az udvar felől. A gyerek az ajtóhoz szaladt.
- Apa, Apa, Apukám! Annyira vártunk! Ugye, Anya, nagyon vártuk már?
Az asszony szívét összeszorította a fájdalom. Ismét elsírta magát.
- Mi van itt? Mi a baj, mondjad szépen? Hiányoztam? Hát akkor most miért sírsz, hiszen itt vagyok?
- Azért sírok, mert olyan éhes voltam, hogy nem tudtalak megvárni és megebédeltem előre - mondta az asszony hüppögve, és a hat palacsintára gondolt, ami így is szűkösen lesz elég a férjének és a gyereknek. És mi lesz vacsorára?
- Semmi baj, ezért igazán kár sírni; eszünk mi a leánnyal, mint két éhes oroszlán, igaz, kicsim - közben barackot nyomott a gyerek buksijára.
- Mit főztél, asszony? Igaz is, a tornácon hagytam a zsákom, nézd csak meg, mit hoztam nektek! De vigyázz ám, mert törékeny is van benne!
Az asszony kiment a tornácra, a férfi pedig körüljártatta szemét a kis szobán. Érezte, valami nem stimmel, kereste az okát. A szekrény alól kis lábos füle kunkorodott elő.
- Nézzük csak, mit főzött anyád, amit a szekrény alatt kell melegen tartani? - közben cinkosan a kislányra kacsintott, mert a lábas tartalma nem igazán emlékeztette semmiféle ismert ételre.
A gyerek szótlanul fürkészte az apja arcát, de a cinkos visszakacsintás elmaradt; pedig ezzel szokta nyugtázni, ha viccelődnek Anya főztjén, találgatják az aznapi ebéd nevét.
- Anyád azt hiszi, mi kísérleti nyulak vagyunk, rajtunk próbálgatja a főzési tudományát - próbálkozott mosolyra deríteni a komoly arcocskát. Leheletnyi vidámság felvillant a kicsi szemében, de azután ismét tovatűnt.
- Valami baj van? - kérdezte nyugtalanul a gyerektől.
- Dehogy Apa, csak úgy hiányoztál - nézett az apjára, de nyoma sem volt benne a megszokott csibészes vidámságnak.
A férfi töprengett, majd gondosan visszacsúsztatta a lábost a szekrény alá, hogy a füle se látszódjon ki. Közben az asszony visszajött a szobába, a földön húzva egy zsákot.
- Mielőtt hazajöttem, benéztem a mutterékhoz, és anyádékhoz kicsit. Ők küldtek egy kis krumplit, kukoricalisztet, savanyú káposztát, babot, a gyereknek almát. Van benne egy pici darabka szalonna is, egy darabig elég lesz kettőtöknek vacsorára. Az újságpapírba pár darab tojás van csomagolva. Télen nem nagyon tojnak a mutter tyúkjai. Igaz is, ne haragudj, de már ettem náluk egy kis bablevest pogácsával. Tudod milyen a mutter, nem nyughatik, amíg el nem fogadok valamit. Nem vagyok valami nagyon éhes, gyertek, együk meg hárman a palacsintát - közben egyfolytában attól rettegett, nehogy a gyomra korgása elárulja éhségét.
A kislányt az egyik, a feleségét a másik térdére ültette, kezébe fogott egy palacsintát. Hol a feleségével, hol a lányával haraptatott egyet, hol ő maga harapott bele.