A kisvárosban néhány éve már megszokottá váltak a változások. Mióta viharos gyorsasággal megindult a fejlődés - hála a pályázati pénzek beáramlásának, valamint a polgármester eredményes lobbizásainak - szemmel láthatóan előnyére alakult a környezet csakúgy a közterületeken, mint az épületeken.

Az újgazdag réteg képviselői egymás után fedezték fel előnyeit a városhoz közeli, jó közlekedéssel bíró, emellett vidékies, nyugodt hangulatú városka kellemes életfeltételeit, s mivel a hírek gyorsan terjednek, hát egyre többen költöztek ide, lemondva a lármás, forgalmas városi életről. Ezért aztán nem keltett különösebb feltűnést az a középkorú férfi sem, aki megvásárolt egy városszélén fekvő, óriási földet, talán csak a viharos gyorsasággal elkelt birtok okán kezdhettek találgatásba némelyek, hogy micsoda pénzeszsák lehet az illető, ha ezt az évek óta hiába kínált területet máris meg tudta venni, hiszen csillagászati összeget kért érte a tulajdonos, ezért is volt elhagyatva hosszú ideje. Állítólag nem is volt szándékában eladni, ezért nem srófolta lejjebb az árat, de végül nem tudván ellenállni a nagyvonalú ajánlatnak, így mégis túladott telkén. Akárhogy is, mondjon bárki bármit, a lényeg az, hogy a férfi, aki megvásárolta a földet, igencsak határozott elképzelésekkel rendelkezett majdani otthonáról. A városban gyorsan terjedt a hír különösebbnél-különösebb igényeiről, melyeket lehetetlent nem ismerve meg is valósított, egyrészt összeköttetései, másrészt biztos anyagi háttere segítségével. Az itt élők találkoztak már néhány furcsasággal, de az még őket is meglepte, amikor azt látták, hogy hatalmas ősfákat szállító teherautók érkeznek a hétről-hétre növekvő villa parkjába, mivel a birtok ura nem óhajtotta kivárni, míg vásárolt facsemetéi magasra nőnek, így hát kisebbfajta erdőt hozatott magának.
De akadtak még más érdekességek is körülötte. Különös módon a férfi nem igényelt vadonatújat semmiből. Csupa régi, használt bútort, szőnyeget, tárgyat vásárolt, s ezek beszerzésénél nem is volt szempont, hogy antik, értékes vagy történelmi tárgyról legyen szó, hanem mások számára érthetetlen szempontok alapján válogatta össze őket. Mindenesetre ki-kiszivárgott néha a magas falak mögül néhány érdekes hír vele és rezidenciájával kapcsolatban, s ezeken jóízűen elcsámcsogtak az emberek, miközben saját gondolataikat hozzáadták a hallott információkhoz, aztán továbbszőtték azt. A hónapok gyorsan teltek, s ahogy az lenni szokott, az új dolgok is megszokottá, majd régivé válnak egyszer, így lett megszokott, s elfogadott dolog, hogy a milliárdos - mert így emlegették csak az emberek - gyökeret vert náluk, s bár ritkán jelent meg a városban, mégis mindenki tudta róla, ki ő. Különc figura volt, vendégek nem látogatták, ő maga sem járt el szinte soha otthonából, a városbeliek nem győzték találgatni, ugyan mit csinálhat magában óriási villájában, miféle különös dolgok történhetnek a falak mögött?
Csak a gyerekekkel tett kivételt, amikor kilovagolt néha, vagy díjnyertes kutyáival sétálni indult, a kíváncsiskodó kölykökkel szívesen elbeszélgetett, eltréfálkozott, de magához soha nem inviálta egyiket sem - tegyük hozzá, a szülők őszinte megkönnyebbülésére. Hiszen se barátnője, se felesége, ki tudja, miféle ferdeségei lehetnek egy ilyen embernek, jobb az óvatosság - gondolták. Így telt-múlt az idő, s nem is sejthette senki, miféle titkot rejteget - ha rejteget egyáltalán a milliárdos - de a sors néha különös módon csavarint egyet az ember életén, és bizony általában kiszámíthatatlanul.
Az a nap, pontosabban délután hozta el a magyarázatot - ha nem is mindenki - de legalábbis a kis Samu számára - amely viharral, orkánerejű széllel, s olyan villámlásokkal érkezett, hogy ilyet még a legöregebbek sem tapasztaltak, mióta az eszüket tudják. A rekkenő, nyári napok után következik rendszerint olyan viharral, jégesővel járó ítéletidő, amely ezen a délutánon lecsapott a városra. Menekült is ki merre látott, hogy fedezéket keressen a világvége elől, szaladt ember, állat, amerre tudott. A milliárdos is pórul járt, őt is telibe kapta az égiháború, miközben kutyáival sétált a birtokát övező mezőn, s most rohanvást igyekezett tető alá jutni, amikor észrevette a villáját övező fal tövében kuporgó gyereket. Kérdezni, beszélgetni nem volt idő, gyorsan felnyalábolta a máris bőrig ázott, remegő kölyköt és csaholó kutyáival a nyomában a házba rohant. Egy pillanatra átvillant az agyán a gondolat, hogy Samunak hívják a kisfiút, emlékezett rá, mert azok közé a szemtelen kis srácok közé tartozott, akik kíváncsiságuknál fogva gyakran kerülgették a háza környékét és néha még el is viccelődött, beszélgetett velük néhány mondat erejéig, ha épp úgy hozta a kedve. Most persze nem volt nagy a szája a gyereknek, némi ijedelemmel figyelte, mi lesz most, miközben a férfi átöltözött, neki is kerített valami ruhafélét, ami nagy volt ugyan rá, de legalább száraz és meleg. A kisfiú lassan megnyugodott, miközben a férfi nyugtatóan beszélt hozzá, biztosítva afelől, hogy amint elvonul a vihar, hazaviszi. Bár a vihar megtépázott néhány vezetéket, telefonon még sikerült a gyerek szüleivel is beszélnie, mielőtt megszakadt volna a vonal, úgyhogy aggodalomra nem volt ok.
Az első ijedelem elmúltával, miután megittak néhány csésze forró teát és elfogyasztottak néhány szendvicset is, a gyerek is nekibátorodott és kérdezgetni kezdte a férfit mindenről, amit csak maga körül látott. - Kik azok a fotón? - kérdezte a falon lévő régi, fekete-fehér képekre mutatva, melyek sárgult lapjain nyomott hagyott az idő. - A férfi üres, fáradt arccal nézte az élénk gyereket. - Nem tudom - mondta halkan. A gyerek tovább nézelődött, talált egy kopott, régi gitárt, felemelte és megkérdezte: - Ezen szoktál gitározni? - Én nem - válaszolt a férfi. - Akkor ki szokott? - Senki - jött a válasz nagyon halkan. - Miért van ilyen sok régi tárgyad itt és semmi új? - faggatózott tovább a gyerek. - Azt mondják, hogy semmi sem új nálad, pedig volna rá pénzed, igaz ez? - kérdezte olyan tiszta hangon, ahogy csak egy kíváncsi gyerek tud kérdezni, aki még mer kérdezni és nem gondol arra, hogy amit kérdez, azt vajon megkérdezni szabad-e. A férfi hosszan, fáradtan nézte a fiút, szemében száz év fájdalma égett, ahogy alig hallgatóan azt mondta: - Micsoda kis kölyök vagy te... Apádra hasonlítasz-e mondd, vagy anyádra? Kitől örökölted ezt a lenszínű hajadat? - A gyerek a gitárt forgatta, nézegette, alig hallotta, amit a férfi kérdezett, oda sem pillantva válaszolt: - Állítólag tiszta apám vagyok, csak nagyobb a szám. Szól még ez a gitár? - és gyakorlatlan, apró ujjaival megpendítette a hangszert.
A férfi maga elé bámulva kezdett beszélni halkan, mély hangon, akárha magának mesélne. A gyerek akaratlanul is odafigyelt a szavaira, miközben a gitárt próbálgatta a kezében. - Nekem nem volt anyám, apám sem. Otthonom sem. Nem tudom, ki vagyok, honnan származom. Amit itt látsz, az csak látszólag az enyém. Nem ismertem a nagyszüleimet, sem a szüleimet, nincsenek testvéreim. A régi fotókon ismeretlenek képei vannak, ha rájuk nézek, azt képzelem, az őseim. Régi tárgyakkal rendeztem be az otthonom, mintha a családi örökségem darabjai lennének. Kint az udvaron áll egy kőkút, letörtem a peremét, mintha egy réges-régi gyerekcsíny emléke volna. - Kicsit hangosabban, fájdalmas hangon folytatta. - Ha körülnézek, minden olyan, mint egy százéves házban. De mind a mások emlékei, tárgyai ezek. Nekem nincs hozzájuk közöm. És mégis... Olyan, mint egy otthon. Talán azon a gitáron is játszott valaki, aki a testvérem lehetett volna...
Neked adom, most már menj, hazavisz a taxi, mindjárt hívok neked, várnak otthon a szüleid! - Felállt, kissé támolyogva kiment a szobából. A fiú tanácstalanul állt, értette is, nem is, amit az imént hallott, de nagyon szomorú lett.
Nem tudta, mennyi idő telt el, de amikor a férfi visszajött hozzá, már nyugodtak voltak az arcvonásai. A gitárt a gyerek kezébe nyomta, úgy vezette az ajtó felé. Búcsúzóul óvatosan megsimogatta azt a lenszőke, kócos haját. Miután az autó elment, még sokáig állt ott mozdulatlanul, aztán fáradt, lassú léptekkel visszament a házba - mások emlékei közé.